Direkt zum Hauptbereich

Dukai Takách Judit - Visszaemlékezés

Dukai Takách Judit



Visszaemlékezés


Oh mért nem hagysz el engemet
Búsító emlékezet!
Te dúlod fel életemet –
Morc képed sírba vezet.
Te zúzod össze szívemet,
Te tiprod el víg kedvemet,
Te munkád, hogy életem
Zokogva szemlélgetem.


Ha mint hajdan víg napjaim
Most is kéjjel folynának,
Vagy emlékezo gondjaim
Megpihenni hagynának:
Dicsérnélek, áldanálak.
De hajh! szívem bánatjának
Csak a csendes boldog sír
A várt engesztelő ír.


Elhúnyt, boldog, víg esztendők,
Melyekben gyermek voltam:
Akkor, hogy ily komor idők
Legyenek, nem gondoltam.
Nem kerültem a rossz nyelvet,
Nem álmodtam veszedelmet;
Szívem nem ismert határt –
Mindenhol új öröm várt.


Majd ismét, hogy felserdültem,
S szívem érezni kezdett,
Jobban-jobban eszesültem
S a barátság élesztett:
Magam boldognak éreztem,
Mindent jónak, szépnek néztem
S azt mondám, hogy e világ
Mennyből hullott gyöngyvirág.


Ami szép, jó, nagy és hasznos,
Arra törve siettem,
Amennyire még hiányos
Elmémmel felérhettem.
Mindezekért csak azt nyertem,
Hogy boldog mégsem lehettem,
Mert hol annak mondatom,
Leginkább nő bánatom.


Mintha egy szikláról nézném
A világ szépségeit,
És soha el nem érhetném
Lelkem reménységeit:
Int a természet szépsége –
Tilt a meredek mélysége;
Ha szívem egyfelé szít,
Sorsom másfelé taszít.


Minden, ami van körülem,
Emlékeztet sorsomra;
Emlékeztet, bár kerüljem,
Volt boldog napjaimra.
A mult időnek fátyolát
Nézvén, éltem boldogságát
A homályban ott látom.
Ah! kedves volt sajátom!


Ha látom a természetet,
Mint a tavasz szárnyán leng,
S hallom ott a szép éneket,
Melyet a szárnyas nép zeng:
Látom régi szép hajnalom –
Nekem is ily víg volt dalom;
Én is úgy örvendettem,
Mint ezek, hogy születtem.


A természet kiessége
Szintén mint más változik,
Csakhogy megújul zöldsége,
Ha a tél eltávozik:
De engem örökre elhágy
Az öröm, – szívem sírba vágy.
Óh, ha minden elhagy is,
Csak te ne, óh poézis!…

Forrás: Vadász Norbert adta ki, Dukai Takách Judit élete és munkái, Budapest 1909

Beliebte Posts aus diesem Blog

Johanna Beckmann - Die sterbende Geduld

Die sterbende Geduld

Ich  ging in Liebe und Leid den Weg.
Wieder und wieder fragt ich um Ruh
Viel hundertmal.
Keiner hatte Erbarmen.

Leben du —
Warum quälst du die Seele zu Tod
Jeden Tag, jede Nacht —
Und senktest so tief
Ein warm Verlangen
Wie träumenden Samen
Fragend still
In der Seele Tiefen?

Ich habe gewollt,
Es war zu schwer.
Laß mich sterben!
Ich kann nicht mehr.

Aus: Johanna Beckmann, Traum und Tat, Gedanken und Schattenbilder, Rösl und Cie., München, o. J.



Herta Graf - Venedig

Venedig

Im Salzhauch der Winde zerbröckeln
die Spitzengewirke aus Stein,
mit denen die Serenissima
sich schmückte, als ihre Galeassen
unter San Marcos
rotgoldenem Löwenbanner
die Adria beherrschten;


noch immer voll Grazie
wiegt sich der Totentanz
der Paläste und Kirchen
am Kanal Grande,
dunkel widerspiegelnd den Abglanz
vergangener, ruhmreicher Tage;


unruhvoll bebt die Lagune
im Pulsschlag des Meeres,
von Marghera vergiftet
bis ins Mark;


o sterbende Stadt,
die schönste der Erde;
der Mensch aber sucht Kontakt
zu fernen Planeten.




Aus: Labile Harmonien. Schwäbisch Gmünd: Einhorn-Verlag 1994, S. 23. In den Band aufgenommen wurden 50 Gedichte, die aufgrund einer 1993 erfolgten Ausschreibung aus 327 Eingesandten von einer Jury ausgewählt wurden.
Herta Graf (1911-1997)


This file is licensed under the Creative CommonsAttribution 3.0 Unported license.
Copyright holder Klaus Graf (Wikipedia Commons)




Margarete Beutler - Und doch

Und doch . . .
Hier ist es still an meinem dunklen Teiche,
Den nur der Mondfrau blasser Schleier streift,
Und ich bin Fürstin diesem Abendreiche,
In das kein fremdes Menschendenken greift —
Und ich befehle meinem dunklen Teiche,
Und ich befehle seinen lauen Fluten,
Daß sie mich tragen, ihre Königin!
Sie tragen mich zu meiner Insel hin,
Da blühen aus dem Schilfe Blumenkronen,
Die einsam auf den hohen Stielen thronen
Und Blütenstaub aus matten Kelchen bluten,
Und zwischen meinen Blumen will ich liegen
Und meinen Leib an's starre Schilfgras schmiegen.

Die Mondfrau hüllt mich ein in bleiche Strahlen,
Ich steh im Schilf — es leuchten meine Glieder
Mir aus dem dunkelfeuchten Spiegel wieder,
Und hundert Sterne tauchen um mich nieder
Und blühn empor aus violetten Schalen.
Kühn lebt mein Heute, müde schläft mein Gestern —
Mich trennen Welten jetzt von meinen Schwestern!

Allein in meinem schweigenstarken Eden,
Ich sehne mich nach heißen Liebesreden.
Ich sehne mich nach einem wilden Sehnen,
Ich sehne mich nach schw…